A személymások mibenlétét és rendeltetését nem sikerült egyértelműen tisztázni. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy nem egyebek, mint olyan hordozható és bármikor lehívható nomád (ön)megjelenítések, melyeket kezdetleges, a külső és a belső nézőpont váltogatásával előidézett kiábrázolásoknak kell tekintenünk.
Ezekben a leletekben a legtalányosabb a lineáris kód révén kivitelezett leírás ténye, hiszen a korabeli jel- és képrögzítők ennél sokkal hívebb megjelenítésre is módot adtak volna. A leírás okát feltehetően e berendezések átmeneti meghibásodásában kell keresni. Vélhetően ezért is maradhattak fenn egy félreeső tárlóban.
Városi nomád
Időről-időre felocsúdik egy-egy létszférában. Teste, melyben vízre (az élet vizére) bocsátottak, teljesen önjáró, kis fogyasztású lágy gépezet. Az öntudatlanság magasabb szintjein is képes az eligazodásra; a mindennapi eszméletvesztések során erősen szocializált és jól kondicionált automatizmusok irányítására hagyatkozik.
Hona, a vadon, egy bolygónyi gigantikus karaván. Már sok ezer éve úton van; szüntelenül halad. Nem tudni hová, csak azt, hogy előre. Elől – ez mindig ott van, ahol a következő pillanat eléri. Így nincs is különösebb megkülönböztető érvénye annak, hogy merre. Csak az bizonyos, hogy szüntelenül távolodik.
Más lényekhez hasonlóan a nomád is átmeneti lény. Ez az átmenetiség azonban nem olyan, mint a nomád társulások átmenetisége: az egyik pusztaságból a másik pusztaságba vezető úttalanság. Az ő útja az idő mélyéből – anyja méhéből – elfelé vezet. (Talán ezért is elengedhetetlen szükséglete a mindennapi újjászületés.) Ez a változandóság folyamatos megújulásra készteti, egyszersmind megoltalmazza a pillanat rendre új alakot öltő csalárdságaitól.
Helyzete a viszonylagosság e világában: a távolodóé a távolodásban. (Különféle személyek, és körülmények összjátéka folyvást jövője felé űzi. Ez néminemű hálára készteti őt azok iránt, akiknek űzöttségét köszönheti.) Ám a két távolodás nem feltétlenül esik egybe. Sőt, inkább széttartó. Ezért aztán szakadatlan elszakadásban él; egyvégtében úton van a születésétől a halála felé vezető egyirányú ösvényen, mely tulajdon testén vezet keresztül.
Számára önnön léte az egyik legnagyobb talány. Ezért is figyeli megkülönböztetett éberséggel árnya változásait az árnyékvilágban. Ez nem indítja könnyelműségre vagy részvétlenségre, s még az elkötelezettség hárítására sem. Részt vesz a létezők körforgásában, osztozik a bolygó sarjadékainak sorsában: kötelékei az ég alatt, a föld felett tartják, így aztán elkötelezettsége teljes és életfogytig tartó.
Tudatában van annak, hogy egyszer majd mindez véget ér. Elszólítják. Oda, ahová utat nyitottak neki. Így kisebb-nagyobb kilengésektől eltekintve fokozott éberséggel figyeli elmozdulásait. Ezért is áll távol tőle az a humanista gondolat, hogy ő ipse philosophus, daemon, herus, deus et omnia.
Nem tudhatja, hogy mikor oltódik ki az a kép, amelyet éppen néz. Ezért figyeli alig lankadó érdeklődéssel a tekintete előtti színteret. Ebben még a helyváltoztatások sem rendítik meg. Úgyis mindig önmagával szembesül: ugyanazt az árnyékot látja kirajzolódni különböző hátterek előtt. Teste tolakodó jelenléte zavarja ugyan a nézésben, ám figyelmét igyekszik a mindenkori megfigyelési mező részleteire összpontosítani.
A jövő közelítő hullámfala előtt, az éberlét fel-felvillanó fényénél, mintegy diszkrét fényözönben szemlélődik. (Ez szelektív érzékenységgel jár, melyet más fénytörésben sajátos tompaságnak kénytelen tekinti.)
Képtelen tapasztalatai teljes körű kiértékelésére (többek közt idő hiányában). Már a megfigyelései is töredékesek. Részlegességek sorolhatatlan sokaságát éli át. Mindenkori tapasztalatait a következők – mint folyam a kavicságyát – görgetik magukkal, koptatják, csiszolják. Puhább részeit rögvest szétmállasztja a feledés. Élesebb és keményebb kövületei szigetekké állnak össze; homokszemei leülepedve mintázatokba rendeződnek. (Imígyen tárgyiasult emlékei szép, szabályos jeltemetők. Mint a redőny rései közt áttörő fény, úgy váltakoznak sötét és világos soraik a különböző típusú tárlókban.)
Figyelmét igyekszik arra fordítani, ami körötte és vele történik. (Ez mindegyre megerősíti együttérzését más érintettekkel.) Olykor az őt érő hatásokkal ellentétes irányba indul felderítőútra. Ilyenkor veszi számba az érzékeit támadó hatásokat. (Újra és újra tudatára ébred annak, hogy számtalan láthatatlan erővonal metszéspontjában él.) Egy rejtélyes, ámde annál erősebb háló feszül rá; azok nyűgözik le így, akik a legközelebb állnak hozzá. Ez a hálózat nem ismeri a tér és az idő korlátait, túlnyúlik minden messzeségen és elmúláson.
Úgy tekint magára, akár a világra: mint megfejtendő és kiismerhetetlen talányra. Amiben nemcsak az a rejtélyes, ahogy, hanem az, hogy egyáltalán van. Él. Éli. Az életét.
Néha elcsodálkozik: mennyi mindent kell felejtenie ahhoz, hogy élményei leülepedjenek! Ebben feledékenysége siet a segítségére: agyi tárlói laza hálót alkotnak és – a hordozó anyaghoz hasonlóan – tele vannak lyukakkal, résekkel és hasítékokkal.
Zárkózottsága – bár e helyett inkább elzáratást kellene mondani – lényegi vonása: egy test zárványában adatik lennie. Testbezártságában az a remény élteti, hogy majd úgy válik le róla, mint ahogy világrajöttében szülőanyjáról: kínok és keservek közt, de új születés reményében.
Önmagáról rendszerint harmadik személyben beszél. Ez némi távolságtartásról tanúskodik. Ilyen alkalmak során a distancia pátosza járja át.
Amikor végképp nehezére esik önmaga elviselése, kisebb tüzet rak és melléje telepszik. Lángjai láttán megnő benne a szeretet szinte mindenki iránt, ezért aztán saját társasága sincs ellenére.
A maga számára önnön személye fölöttébb nehéz feladványt jelent. Erre akkor ébredt rá, amikor a kétségei közt tartó hosszas hányódás után egyszer csak földet ért. Ott, ahol már nem volt alább: saját romjai között. (Ezeken kívül eddig még csak néhány zeneműben érezte otthon magát. Ezek olyannyira szíven ütötték, akárha legbensőbb, önmaga előtt is rejtett hangján szólaltak volna meg. Ilyenkor a felhangzás és az egybecsendülés ünnepét ülte.)
Saját övezete, melyet többnyire énnek neveznek, egy külső és egy belső vadon határán húzódik. Meglehetősen nagy kiterjedésű, de mégsem oly széles, hogy ne látná egyszerre mindkét irányban a határait, a határokon túl pedig a két – behatároltságáért némi vigaszt nyújtó – végtelent.
A belső, szilárdan körülhatárolt színtéren szakadatlan vívódások zajlanak a felmerülő lehetőségek valóra váltása végett.
A külső és a belső végtelen egykor egyetlen összefüggő egészet alkotott. Ezért a belső számtalan töredékes emléket őriz az egykori egy-lét teljességéből.
A két végtelen közti övezet – ahol csakis ő szemlélődhet – életerős pántot alkot, amely visszatartja a belső áradatot, egyszersmind feltartóztatja az érzékein keresztül is támadó külső környezet ostromát. Ezért aztán, annyi más nomádhoz hasonlóan, méltán mondhatja el magáról, hogy az összeomlás és a széthullás határán él.
Belső beszéde hullámsávjában két hang váltja egymást. Ugyanazt a frekvenciát használják, mégis, mintha egyazon glóbus ellentétes féltekeiről szólnának. Az egyik hang honában hosszú éjszakák váltják a rövid, villanásszerű nappalokat. A másikba észrevétlen törnek be az éjszakák, és emlék is alig marad utánuk. Az egyik hangot fogva tartja saját nappala. A másik hang hosszas hallgatás után szólal meg. A nomádok természetes, az évezredek során egyre jobban kifinomult hangja ez: a mélységeket és a magaslatokat egyaránt bejáró, ég és föld között visszhangzó, velőtrázó üvöltés.
Természetes hangom az üvöltés
Későújkori kórképlelet
Vizsgálataink arra engednek következtetni, hogy a lelet eredetileg egy kórkép függelékét képezte, bár a hordozólemez sérülése miatt előzményei egyértelműen nem értelmezhetőek. Ugyanis az alábbi, viszonylag egybefüggő szövegrész mellett csak néhány, önmagában minden értelmet nélkülöző szó- és mondatfoszlány maradt fenn. (“…eredményei azt mutatják … súlyosan sérült … atavisztikus függése … antiszociális magatartása … rendelkezése alapján … szolgálatra alkalmatlan … Pacskó őrnagy…”) További bizonytalanságot jelent az a tény, hogy a kór- és egészség-képeket égtájanként különbözőképpen értelmezték és nem ritkán az is előfordult, hogy néhány év múltán az ellenkezőjére cserélték.
Köszönöm,
hogy figyelemre méltatnak, és módot adnak arra, hogy ebben a kódban kifejtve adjam magyarázatát történeteim eredetének, azaz – önök felől nézve nyilván: – zavarodottságom sajátos természetének.
Erre most különösen kedvező az alkalom: ez idő szerint közel kilencven fokos meredekségű elmozdulássoron megyek keresztül, így aztán kedvemre szemrevételezhetem azt a területet, amelyet éppen elhagyok.
Ezenközben szembetűnővé váltak számomra eddig fel nem tűnt erővonalak: a szemvillanásokból szövődött szálak ezüstös hálózata. Mint a hajnali harmatban felcsillanó pókháló szálrendszere, úgy függött egyszer csak előttem. Aztán már távolodásommal arányosan látszódott és formálódott folyvást új és új alakzatokká.
Talán,
emlékeznek még első találkozásunkra: koraeste volt, vagy késő délután? Akkor is a hollóhajú nővér jött értem; s miközben a hosszú, szemkápráztató kövekkel kirakott folyosón mentünk, pihés nyakán nyugtattam szemem. A fehér szobába vezetett, ahol minden vakító fényben úszott: fehér volt az asztal, a fal; fehérek voltak a köpenyek, az arcok, sőt meglehet, még a szemek is egyöntetűen fehérlettek, ámbár ezt nem tudtam minden kétséget kizáróan megállapítani, mivel a fény a magasból érkezett és a szemöldök ívei gátat vetettek a sugárözön útjának.
Kérem, nézzék el nekem a történtek szélsőségesen személyes megközelítését, amit nyilván lényem atavisztikus vonásaival – terror lucis – magyaráznának, ha némely, itt előadásra kerülő körülmény nem helyezné mindezt egészen más megvilágításba.
Szemem,
mely egy széthasadt horizonthoz szokott, igen érzékeny a fényre. Ezért aztán a túlvilágítottságnál jobban kedveli a félhomályt. Igen, a kettős fényárnyékot kedvelem. A félig fényből, félig homályból álló megvilágítást, ahol a világosság a tárgyak síkjain ütközik meg a sötétséggel; ahol az árnyak és a fények játéka megigézi küzdelmük eredetét; ahol egy eleven test nem válik el oly élesen más testektől. A szétáradó homályban ugyanis mindig az alkony előőrsei rejtőznek. Ezt a törékeny egyensúlyt szeretem; a világosság kiáradását és apályát, a kozmikus küzdelem emlékeit, ahogy nap mint nap átvonulnak szemünk előtt.
Olykor,
ha a kaotikus égi konstelláció hóval lepi a várost, szemem neheezen viseli el a fehérnek ezt a túláradását, és véderői könnyeket küldenek ki elé. Ám ekkor nem adatott meg a hóra gondolnom. Megdermesztett az átható neonfény, mely majdhogynem feloldotta a testeket a háttér anyagában. (A kezem közben kissé remegett, a félkörben felsorakozott emberek elrettentettek, így aztán testem később is csak kurta feleletek kipréselésére volt képes.) A szemek fedezékben látszottak; onnan mint egy óvóhelyről szemrevételezték az elébük került kétséges lényt.
Mert,
hogy kétséges volt, ahhoz nem férhetett kétség: kék, katonacsíkos rabruhája, ez a kórok házában honos est-éji viselet csaknem híven jelenítette meg a bensőjében uralgó kettősséget. (Figyelmes szemlélő számára a sötét és világos szövetsávok váltakozásából kitetszhettek kényszerei, különféle kóros, kortalan és korhoz kötődő kötelékei; szintúgy a köztük nyíló képletes térközök, a lélek szakadékba vesző lejtmenetei, a szabadesés kínjaiból vergődve kibontakozó esetenkénti szárnyalása, majd megint elkövetkező kifáradása, légszomja és elbukása.) Mint ahogy kívülről nézve kétséges lehetett az is, hogy egyáltalán mit keres ezen a helyen; hogy mi vezette az elmefürkészek bizottsága elé. (Nem is beszélve azokról a kétséghullámokról, amelyek belülről járták át, mióta ebbe a kettős játékba bocsátkozott, hogy egyszerre legyen észrevétlenül kívül és szinte megkülönböztethetetlenül benne.)
Jó reggelt!
– mondtam. (Nemrég ébredtem, s nem tudtam megítélni, hány óra van. Bár nagyot nem tévedhettem, ez a kívánság mindig érvényes, hisz jószerével állandóan félálomban élünk: az éberség kivételes pillanatai közt a fáradtság félárbócára eresztve fürkésznek a szemek, járják pályáikat a kezek.)
Ritkán van részünk benne, pedig a jó feléledés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kedvvel botorkáljunk át az ébredés érzékeinket bökdöső tövistengerén. Olykor, de legalább egyszer életében, minden magamfajta esendő mégiscsak észreveszi az eszmélet éledésének és a fény első derengésének egybeesésében a mindenség megvilágosodását; minden hajnal hasadását. Csak a fényhez még nem szokott szemek látnak így; a személyes kezdet kezdetén: az alanyi hajnal hajnalán.
Ez a felismerés vezetett ahhoz az életbe vágó eseményhez, aminek nemrég alanya voltam.
Azóta
a személyes emlékezet szeszélyes tájait járom; felszabdalt földjei, hasadékokkal sűrűn átjárt dombjai és legyezőként szétnyíló lombjai ezer ígéretes leletet rejtenek, s azzal kecsegtetnek, hogy egyszer csak meglelem az átjárót, mely visszavezet a kezdetbe: első ébredésem elé.
Ezek az elvadult vidékek ma már csábítóbbak tízezer távoli tájnál. A hegyláncoktól körülkerített fennsík időtlen életet élő lényekkel népes. (A kopasznyakú tyúkok együtt forgatják fejüket a karéjban tanakodó pingvinekkel.) E tájék nem található a térképeken, és az utikalauzok sem tudnak róla. Ezért talán nem fogják elbizakodottságnak tekinteni, ha azt gondolom, hogy az odavezető utat csak én ismerem. Csak nekem van esélyem az áthaladásra, mivel egyszer már jártam arra, saját bőrömön hordozom a közben elszenvedett horzsolásokat, szintúgy a mélyebbre ható benyomásokat!
Persze
méltán kérdezhetik: minderre vajon kinek s miért van szüksége? Ki látja hasznát? S egyáltalán: – Kit érdekel?
Nos, erre igen sokrétű és szerteágazó felelet kínálkoznék, de egyelőre engedjék meg, hogy a legegyszerűbbet válaszoljam: engem. Ha folytatnám a lehetséges válaszok körének ismertetését, akkor ott kellene kezdenem (egyszersmind befejeznem), hogy egyáltalán, kizárólag és végső soron csakis az egész érdekel. A kezdettől, az első ezer emléknyomtól, a közbenső kitérők követhetetlen labirintusán át egészen a végig.
De hol kezdjem a keresést? Honnan induljak el? S mire hagyatkozhatom útközben? – efféle kérdések kínoztak kezdetben. Ám tudtam: bárhogy fogjon is hozzá az ember, a dolgok megértése csak egy külső pontról lehetséges, s a megfontolt kilépés körükből éppoly veszélytelen, mint amilyen biztos a tévedés akkor, ha vakon benne maradunk. Miként azt is tudtam, hogy ezt az utat egyedül kell megtennem.
Így aztán beléptem emlékezetem útvesztőibe.
Ha
alkalmas az idő, különféle merítésű emlékszálakból fonalakat fejlesztek, majd a szövetüket kellően elrendezve kifeszítem a légáramlat elé. E kezdetleges szélhárfából a legkisebb fuvallat is hangok fürtjeit csalja elő. (Ám ez nem sokáig űzhető, a fáradtság gyakran éppúgy rákényszerít arra, hogy felhagyjak az efféle küzdelemmel, mint a fonál szakadása, a nyomában beálló süket csönd, akárcsak mindenféle más teendők.)
Egyszer csak elkezdődik, alakot öltenek az elmosódott formák, kiélesedik fokozatosan minden él és körvonal. A homályos emlékfoltok közül kilépnek a múlt partraszálló alakulatai. Feltűnik egy ágy, célszerű rácsozattal, végein szerény engedmény a játékos elmének: a vízszintesen futó pálcákon két átlyuggatott téglácska, melyek egy sujtással megpörgethetők s forgásuk lassan elhaló zaja a súrlódás és a nehézkedés összjátékára tanít.
Újra
Eljönnek a reggelek elkerülhetetlen nyűgei, nekem szólnak az ébredésemet sürgető szavak, pedig oly közeli még az álomvilág, határai átjárhatóak, és az éberlét is oly álomszerű még; oly valószerűtlen egy más világ fényében, melyből éppen akkor éreztem.
Az ébredést követő nyűgöktől szabadulva, a hátsó lépcsőn megyek le az udvarba. A téglák közt mohatelepek zöldellnek; szépségük veszélyes: könnyen csuszamlóssá válnak. Az udvar, akárcsak fent az út, csendes; a bányászok Fakarusza már rég elment. A farakás mögött néhány lépés a tengerpart. A homok hullámait alig rendezte át az éjszakai szél. Fellépve az arasznyi téglafalra, alattam terül el Sárga tengerem. Itt az anyag elemi bőségben van; a tábla bármikor letörölhető. A teremtés tetszés szerint újrakezdhető. (Nem keveredik fel, mint kiszáradt pocsolyákban a por, és nem is olyan formálhatatlan mint a sár.) Falán csak madarak baktatnak keresztül, szaggatott nyomokat hagyva hátra. Olykor levelek is szállnak velük, oszló emlékük lassan elvegyül a tengernyi homokszem között.
Holt tenger,
amíg oda nem érkezem. Pedig egykor eleven volt, mindegyre felszínre bukkan egy szemernyi múlt: gallyak megbarnult tetemei, csigák megkövült házai, rajtuk a kimeríthetetlen jelentésű kóddal, a csillagrendszerek csavarodását is alakító jellel, amelyik a kígyó kínálása óta bennünket is megpecsétel: a kétfelé nyíló végtelen. Valahol kezdetét veszi, magába fordul, örvényébe vonja a szemet, mígnem gyűrűzése egyszer csak elvész a vég nélküliben.
A kutatás kígyózó köreit mi is időtlen idők óta hordozzuk magunkban, a testünkben, a szemünk mögött, számtalan szövetben, százmillió sejtben. És beleütközünk ezer szédületben. Hiába is akarnánk megcáfolni, előhozakodhatunk bárhány ellenérvvel: köréje vagyunk kerítve és bele vagyunk vetve; az ujjam hegyén is viselem csavarvonalát, a lét labirintusának lenyomatát, a teremtő kezenyomát, korokon átnyúló, kimeríthetetlen üzenetét.
Tengerem talányos leleteinek felbukkanása arra késztetett, hogy megpróbáljam felkutatni keletkezésüket. Így aztán egy napon hajóra szálltam és nyomába eredtem rejtélyes eredetüknek.
Hajóm,
mely a Vasaloo nevet viselte, korábban a házban volt használatos; anyám és nagyanyám vitorlázott vele a családi vásznakon. Amikor aztán kiégett belőle a tűzkígyó, és nemhogy a faluban, de járásunk székhelyén sem volt fellelhető helyette másik, az enyém lett. ( A hajó fémtestében csak a hűlt hely, az öntvény csigavonalú vájata emlékeztetett eredeti rendeltetésére.)
Hajóm a parton állt, feltámasztva. Hegyes orrából kiinduló, majd szélesen kihasasodó körvonalai a vizek játékát idézték: mintha két hullámhegy találkozásának fémbe fagyott emléke lett volna. Idézet abból a hullámfolyamból, mely körülöttünk és bennünk lüktet, ami éltet és hordoz, s melynek meglehet, magunk is csak sajátos, nem éppen egyszerű, átmeneti interferenciái vagyunk.
Nem tudom, persze, hogy miként gondoltam ezt akkor, s hogy egyáltalán gondolat volt-e, vagy egészen elmosódott sejtelem. Miként azt sem tudhatom, hogy szülőanyám mellén csüggve nem ezt a formát égette-e emlékezetem akkor még érintetlen tájára sorsom írnoka! Mert akkor e boltozatban rejlő bőség éltetett, és megszületésem keserű tapasztalatában is ez vigasztalt.
Ma sem
tudom teljes bizonyossággal, hogy mi vonz e feledhetetlen formák felé; az emlőemlékek sűrű édessége vagy a női testbe foglalt jel (a Lét Lágy Emlékműve) nyűgözi le oly ellenállhatatlanul szememet. Hogy miért is e két húsba foglalt ívmetszet halma – és inverzének hasadéka – felé tör vágyaink vektora? Az első, majd ezerszer felvillanó és elvesző édességekhez. A kigömbölyödések, elsimulások és újranyíló rések bolygóteste felé. A vér- és tejfolyamok tájára, az ajakmézzel telt mezőkre. Ahol vágyvákuumunk telítődhet lágy tejjel és a leglágyabb testtel.
Tulajdon tejútunk teremtődésének történetébe térnénk vissza ilyenkor? Az első tejízhez? Majd, másodjára, az ajkakhoz? Vagy ígéret mindez: az eljövendő elővételezése? Netán véletlenvariáns, az evolutív verzió utoljáró kifejlesztett vágygépe?
Mindenesetre nyomuk példátlanul éles az emlékezetben. A feminaformák magatudatlan felkínálkozása folyamatos feszültségmezőt von körénk. Hatására a fejben folyó alkémia egyszerre képes lángra lobbantani a hideg hüllőagytól a kifinomultabb kéregtájakig terjedő területeket. Szemünk láttára szikrázik fel a személyekre széttöredezett anyamező. A Magna Máter mátrixa.
Útnak indultam.
Hajóm orra belefúródott a hullámokba, mögötte széles és csaknem fénylő nyomok maradtak. Nyomdokhomok. Iránytű nélkül haladtam, csillagképekre sem kellett hagyatkoznom; a térkép ott volt előttem a hajótestbe égetett csigavonal képében, s méginkább bennem, mert az örvénylő gyűrűzés rejtélye lassanként lényem részévé vált.
Nem tudtam, merre megyek, miként azt sem, hogy honnan jön az út, amire rátértem. Nem ismertem még a kezdetek kétségeit; hogy merre induljak; hogy kinek az útmutatásait kövessem; hogy találok-e segítő kézre, megnyugvást hozó öbölre? Kétségeim még nem hasadtak megválaszolatlan kérdésekké, sőt talán kétségeim sem voltak, hisz nem volt még kettősség sem: minden egy volt.
Mindenütt
homály honolt. A világ még nem bomlott színekre, és formák sokasága sem szabdalta szét. Nem volt fenn és lenn, közel és távol. A föld még nem vált el az égtől, nem nehezedtek rám a nehézkedés terhei; merő lebegés voltam a magzatvíz őstengerében. A kezdetben voltam, ahol minden egy volt.
A köldökömből kiágazó kötelék, sorsom fonala közvetlenül az eredethez kötött, táplált és éltetetett. A testemhez vezető puha póráz, bárhogy forgolódtam is, folyamatosan követett. Éppoly szabad voltam, mint amilyen súlytalan. Szárnyak nélkül is szárnyaló. Vak és vágytalan. Csak a hangok, a hol tompán morajló, hol tagoltan és magasan megszólaló, olykor pedig engem egészen elborító rezgések hullámai rendítették meg nyugalmamat.
Aztán
a derengésben egyszercsak minden meghasadt, a sötétségből kivált a világosság, és örvénylő összehúzódások, fájdalmas taszítások közepette feltűnt a föld, ahová kínjaimmal együtt végérvényesen kivettettem.
Létrejövésemnek ez a hasadása lett legfőbb tapasztalatom. Szorongattatásaim közepette, míg rángó testem sikolyai szétszóródtak a térbe, érkezésem kapuja végérvényesen visszazárult.
Azóta természetes hangom az üvöltés.
Lélektangram
Ez a lélektangram az Orchestra Luna hangjának hallatán készült. Létrejöttében jelentős szerepet játszott még B. B. Marton Edo-beli keletkutató, aki – egy levéllelet szerint – a szöveg szerzőjét a legszemélyesebb személyes névmás használatának hiánya miatt szelíden megrótta. Végső formájának kialakulásában a szuperhúrelmélet is közrejátszott. Írója ugyanis – e teória egyik terjesztőjével ( M. B. Green ) szó szerint egybehangzóan – állította, hogy nem más, mint a téridő szimmetriájának 32 belső dimenzióra történő általánosítása.
01. Hátrább húzódom. Énem se legyen elől. Számos szegletemet így zavartalanul szemrevételezhetem. Mielőtt még kirakom magam ék alakban. Vagy még inkább – vonulásommal azsúrban – szaggatott vonalban.
02. Korhű vagyok. Kissé megkopott kéreglakó, aki együtt múlik a tovairamló időfolyammal. A sodrás hatására egyre áramvonalasabbá válok. Súrlódásaim során mélyrehatóan megismertem a medret. A sekélyeseknél jobban kedvelem a meredekebb esésű szakaszokat, szintúgy a zúgókat és zugolyokat. Saját bőrömön tapasztaltam meg az évszakonként változó vízhozamot, a homok és iszaphordalék szemkápráztató szerepét.
03. Önmagam előtérbe állításától ösztönszerűen tartózkodom. A körben megjelenő látkép így teljesebb. Zavartalanul helyet kaphat benne minden, ami éppen elém tolakszik.
04. Érzékelő- és szűrőrendszeremet Szaratov-környéki apai éhezésélmények elbeszélései is élesítették. Talán ezért is szomjúhozza olyannyira az életet. Egyébként többé-kevésbé elviselhető egységekben veszi az időket és a jeleket.
05. Mióta leváltam az anyatest – Meine liebe Mutter – első fokozatáról, gyorsuló röppályán távolodom. A második fokozat lakótestével megbékéltem, kiismertem hajlamait, jó néhány képességét és különféle hátulütőit. Olykor kimerészkedem körülhatároltságából: ex-sztasziszban rövid űrsétákat teszek a környező végtelenben.
06. Megkísérlem dinamikus egyensúlyban tartani rétegzett énem felsőbb és alsóbb régióit. Néha ezért kénytelen kelletlen magam fordulok ellenem.
07. Kondenzálóképességem közepes. Előttem rejtélyes okokból magára hagyva is működik. Az egymásra rétegződő észleleteket többféle metszetben is tárolja és tömöríti. Az ilyen öntudatlan ülepedés foltszerűen kirajzolódó körvonalai jelentik tájékozódásom kikezdhetetlen támpontjait. (Mindemellett meglepő élességben őrződnek meg olykor a legesetlegesebb képek is.)
E szenvtelennek tetsző, öntudatlan műveletek számos tekintetben szenvedelmesek. A belőlük képzett elvontságról méltán mondják, hogy az absztrakciók a szenvedélyek legfőbb sűrűsödésállapotai, melyek hatására azonnal új szenvedélyek élednek.
08. A fejemben időről időre feltámadó fájdalmak folytán fokozott önérzetre tettem szert. Ennek révén énem eleddig ismeretlen terei tárultak fel. Pontszerűnek vélt epicentruma kitágult; feltérképezésére saját koordinátarendszert fejlesztettem. Így már tomográf nélkül is tudatosíthatom a részleges félteke (észak-északnyugat; + 35 fok; halánték – 3 cm magasságban) hasogató fájdalomforrását. Néha sikerül közvetlen kapcsolatba lépnem a hellyel, ez teljes összpontosítást kíván, bár csak átmeneti csillapodással jár együtt.
09. Egy ideje azon kapom magam, hogy varázsszavakat vetek egy delejezett mezőbe. Segítségükkel bármikor beléphetek Kihelyezett Emlékezetem képletes kapuján. Annak Nagy Sötét Ablakán keresztül aztán kedvemre elrendezhetem és továbbfejleszthetem szétszéledt énem különféle rétegeit; töredékes vetületeit.
10. Némely hangok hallatán magamban érzem megnyílni a messzeséget.
11. Szívós köldökzsinórom a szeretet. Példátlan szakítószilárdságú köteléke tart vissza visszavonhatatlan elszakadásoktól. Lágyabb Felemen kívül két ivadékom tartja képletes kezében e meglehetősen különös összetételű kötélzetet. Így a magasabb merengési pályákon sem maradok egészen magamra: a Háromság mindent átható hullámsávjába a körös-körül zsibongó háromság hangja szüremlik. (Ez a kétszer három dimenzió olykor dinamikus dávidi csillagzattá feszül köröttem. A felgyülemlő feszültség egy ponton átrendeződik: szabályos kétszárú feszületté formálódik bennem.)
12. Közösségem néhány barátra és felebarátra terjed ki. Közöttük éppúgy vannak élők, mint holtak, akik néha oly közel vannak, mint egyébként élők sem: egészen bennem.
13. Időnként úgy érzem, valaki szemlélődik a szememben.
14. A szülőhely szellemét már csak különféle növényi származékok és párlatok felszálló áramán tett felemelkedések során van alkalmam megtapasztalni. Ekkor begyökerezettségem százezer éves léggyökérrendszere felnyúlik az egészlegesbe. Onnan áttekinthetőbb a horizont. Igaz, ez némely közelképre nézve kedvezőtlen, másokkal együtt viszont annál arányosabbnak tetszenek.
15. Földműves felmenőkkel a hátam mögött (két lábbal a földön állva) az átmeneti önkívületek sem tévesztenek meg helyek és hatások (magyar mélabú, német romantika, zsidó realizmus) természete felől. Én vagyok a harmadik út. A mindenkori végletek között; olykor ide-oda botladozva köztük.
16. Eredetem – és különféle környezeti hatások (falubéli lakodalmak, bakeliten beérkezett heimatlied és elektronikusan terjesztett turbófolklór) – ellenére a schramlit csak klezmerként vagyok képes elviselni.
17. Ismeretlenek olykor – harsányan, hallgatólagosan vagy írásban – arra szólítanak fel, hogy legyek hű, álljak vigyázz!ba, védjem meg, tartsam be, terjesszem elő! Ilyenkor tétován, minden mélyebb meggyőződés nélkül, állampolgári tüneteket tanúsítok: bölcsőmre gondolok, mely majdan sírom is, aztán betartom, bevallom és beterjesztem…… legvégül pedig sebesen elfelejtem.
18. Töredezettségem térben kevésbé mutatkozik meg, mint temporálisan.
19. Szaggatottságomban fedeztem fel a váltakozás szabályosságát: ahogy a gömb csiszolása során a hosszirányt a keresztiránnyal váltogatják, úgy érzem az engem érő erők egyszer horizontális, máskor arra merőleges lökéseit és rándításait. Amennyire tőlem telik, megkísérlem ezek felerősítését vagy ellenpontozását. Kimerítvén vagy elunván egy-egy vágatot, amit más hagyott hátra vagy esetleg magam mélyítettem ki, önszántamból megyek elébe a szélesebb szemhatárnak.
20. Sokszor semmi sem segít, és hirtelen minden átmenet nélkül a kudarc kikötőjébe érkezem. Ahol néhanap, a halmozott élmények hatására a Zsoltárossal egybehangzóan megállapítom magamról: olyan lettem, mint bagoly a romok között.
21. A mélypontokon fohászok mondásával, tengerélmények emlékezetének felidézésével, magaslati levegő és mélylélegzet vételével segítem át magam.
22. Északi énem minden télen mediterrán. A képzelet útjain napjában nemegyszer nekiindul délnek; a távolságtól visszaretten, majd átmenetileg megvigasztalódik a tavaszban. Aztán, betelvén a nyúlós, olvatag és agymenéses nyárral, már csak az őszi földek ölében remél menedéket.
23. Néha lobot vet a szememben egy-egy édes észlelet.
24. Olykor zsigerekig ható hatások és habozások között hányódom.
25. Szeretem tudatosítani magamban előrehaladásunk határtalanságát. A legtágabb térben.
26. Még nem sikerült kellően klipszerűen követni kalandozásaim köreit.
27. Némely formákban őshonos vagyok. Az összetartozók összetartásában, a végletek szétválasztásában és átmeneti egyesítésében.
28. Mozgalmas lényem, a nyughatatlan, mindegyre menni kész: folyton felfedezne, lemerülne, sodródna, aztán éppoly iramban visszavonulna szigeteire, ahonnan átérezhető minden messzeség és eleven reszketés.
29. Néha megnézem az arcomat egy-egy tükörben, hogy el ne felejtse, ki vagyok.
30. Nem szeretek elfelejtkezni a teljes látás törvényéről; a hát- és előterekről, az elő-időkről és az eljövendőkről; a kifinomult kódokról és szimbólumokról, a formák feszültségében és fegyelmében fejlődő erőkről.
31. Szeretetem, akárcsak szenvedésem, a szivárvány teljes színtartományában szövődik.
32. Számtalanszor szeretnék elheveredni esendő testem vágytengerében, vagy egyszerűen csak elmúlni, kék ködök, és vörös villanások között, túl a harminckettedik hatványon és delejes dimenzión…
Formált faxok
(én vagyok és te vagy)
a mélykék ég alatt
én vagyok és te vagy.
mások nincsenek.
akiket annak vélsz,
mint te és én vannak:
másra és magukra eszmélnek,
jönnek, mennek, majd elmúlnak.
eliptikus életük távolba vesző végpontjai közt,
gyönyör és gyötrelem váltóáramában vonulnak.
születnek, szenvednek és szeretnek.
hol hideg és halovány,
hol sűrű és forró semmiségek szegélyezik
fájdalmaik és elragadtatásaik folyamát,
mígnem elérik az örvény fénykörét.
ahol átlényegül lényük,
és a túlsó távlatokba tér,
velük ezer enyészhetetlen emlék:
hatmilliárd felizzó fényhíd
a lét felfoghatatlan fonákján.
(Egyiptom nomádja)
Úgy érezte szüntelenül Egyiptomban jár. Anélkül, hogy valaha is útnak indult volna. Egyiptom eljött érte, Egyiptom itt van. Mindenütt Egyiptom van: száz- és százezer négyzetmérföldön. Az egész Földön.
Mindig tengerre vágyott. Minden hajnal hasadtában a kettéváló tengert remélte látni. De a tenger nem jött el hozzá, csak tengernyi Egyiptom; égbe hasító tornyaival, mélybe rejtett óvóhelyeivel, piramidális örvényeivel.
Egyiptom mindent elborító tengere egyszer csak meghasadt: megnyílt a kivonulás útja. Pedig úgy látszott nincs is túlpart. Most mégis száraz lábbal kelhetett át a tengeren. Nyomában minden összezárult. Már régóta a pusztaságban jár. A pusztaságban sincs tenger, csak tengernyi pusztaság van. De az Ígéret Földje közel.
(A rettenthetetlen)
Rettenthetetlen. Mint az ólomkatona. Még a rettenetben sincs félnivalója. Már majdhogynem mindenre felkészült. Így aztán szinte semmi sem éri váratlanul. Edződései során, a reálisan létező rettenetben megtanulta, hogy nincs lehetetlen: bármi megtörténhet. Így minden érzékével egyetemben ki van téve a megpróbáltatásoknak. Oltalma számtalan, pedig oltalmazója csak egy.
Ezer alakban vetülnek elé a pusztulás képei. Figyelmét ezért már rég nem a csapások lehetősége köti le. Napi vándorlásai során, amikor útjai a siralmasság völgyeibe vezetik, a formák tobzódó gazdagságát figyeli. A lehulló vakolatfoltok egyre tágasabb tájain egy-egy világ keletkezését szemlélheti. Mesés vidékek tárulnak föl, egyre részletgazdagabb térképek rajzolódnak ki a falakon. Jel jel hátán tolakszik; megannyi megfejtendő üzenet.
A korlátlan lehetőségek világában él, rettenthetetlenül. Teljes szabadságában csak a rettenet világának kötelékei korlátozzák. De már nem sokáig.
(Az élharcos)
Folyamatosan élesedik. Mint sólyomszem zuhanás közben. Egy merő élként hasítja a jelen köré kövülő jegét. Rendületlenül halad; folyvást tökéletesedő önélező rendszer. Alakváltozásait csak az idő szorítja partok közé. Így válik napról napra élesebbé a váltakozva érkező csapások alatt.
Kiterjedését szüntelenül a nélkülözhetetlenre korlátozza. De nincs nélkülözhetetlen. Ő sem az.
Arcvonala már élesebb a sevillai pengénél; egyetlen metsző él, egy kardcsapás szakadatlanul megelevenedő íve.
Még él. Még nem ütött az órája. Éle még nem elég metsző; a kard még nem találja meg magától a célt.
(Egy holtpont hűlt helyének hamvai)
…bárhol zátonyra futhat. Az iramán úgysem változtathat. Tartania kell magát a mértékhez. A temporális sodráshoz: hatmilliárd időzített halálhoz hasonlóan haladnia kell. A korral. A korhoz kötött hordalékkal.
Túl kell jutnia minden felmerülő pillanat buktatóján, noha azok rendre kihívják -vessen véget véghetetlen soruknak: oltsa ki magát vagy őket. A női pillanatokat. Melyek mindig a következőbe csábítják.
Nincs ideje a habozásra. Egyre újabb és újabb napok rétegén kényszerül keresztülhatolni. Gyorsulva bukik alá egy-egy sportos reggeli örvénybe; felszáll a Lassú Végtelenbeveszőre, kikerüli a Hová, de hová, de minek? – jellegű tévutakat, rendeltetésszerűen használja magát; átszáll, iramot vált. Hozzá olykor nyelvjárást: bébibuddha lesz az utazó.
Ivadékait eligazítja, zümmögésüket áthangolja. Ruhábabebabát játszik, olykor szag- és szahartalanítással egybekötve. A halaszthatatlan teendők közben fél füllel hangadókat hallgat.
A szüntelenül szembeszökő szószennyeket, az aljaalanyok trágyatárgyait ösztönös mozdulattal átokvetője kezére adja: hulljanak csak vissza a tettesek tetemeire, lepje be nyelvüket legyes lepedék.
Esetenként meghúzza a magassági kormányt, rövid sétára indul a körben ködlő végtelenben. Avagy alázatosan bevallja magát; hátra, előre, a mélybe, majd a magasba tekint: hálát ad.
Hisz holnap újraindulhat…
Álommásolat
Traumtagebuch-töredék
…A flóra és a fauna felől nem érkezik eligazítás; ilyenek ugyanis nincsenek. Van viszont átható köd, lepedékes levegő, továbbá a szürke többszáz árnyalata. A Nagy Népi Hülyül hullámának elvonulása után vagyunk. A foszladozó sátorlapok közt volt vackunkat szemlézzük, ahol az ágyak vasvázain kívül nem maradt meg semmi. Immár nem tapad semmi tárgyszerű hozzánk.
A Történtető, akit neveznek Emlékeztetőnek is, innentől kezdve hézagmentesen telepíti elém az elevenségükkel lenyűgöző tényeket. K. mester intelmét követve az “Innen el!” jegyében megyünk tovább.
Minden átmenet nélkül meg is érkezünk. A váróbunker vaskeretes ablakaiban üvegszilánkok, az ajtó felé fűzöld korlátféleség vezet. Kifelé mennénk tovább, ahonnan élénkebb fények szüremlenek. Ám állatok állják utunkat: előttünk fésűsfogú mutánsok ténferegnek. Szőrmetenyészetből szabadulhattak, szürke bundájuk farkasfelmenőkről árulkodik. Szokatlanul szelídek, hamar túl is jutunk rajtuk.
Az út mellett elhagyott PSZH-ra* találunk, azzal vesszük be a nehéz, sziklás terepet. A szurdokszerű völgyhasadékot fedezékre kiválóan alkalmas kiszögellések szegélyezik. A kihalt táj fürkészésében hamar kifáradunk, ezért aztán gyakran váltjuk egymást a fedélzeti fegyver mögött. (A tűzvető régi géppuskára emlékeztet, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy működtetése nem az elsütőbillentyű elhúzásával, hanem két kapaszkodószerű kar egyidejű hátrahúzásával történik. Így menekülés közben is fedez.)
Hamarosan sorra kerülök. A fegyver mögött testem hátrafeszül, merő kioldásra váró készenlét. És az első célpont felmerülése nem várat sokat magára: mielőtt még felismerhetném a kanyarban felbukkanó csoportot, akiket utóbb magunkfajta földönfutóként azonosítok, máris tüzet nyitok. A feszültség minden átmenet nélkül a felszabadultság fokozhatatlan mámorába fordul át; majd tébolyult tettem terhét tudatosítva félig felébredek…
Innentől kezdve táj már nincs a történet folytatása körül. Maga a történet, az idő váza, csontfehéren emelkedik ki az elsötétedett háttérből: a számos farkasféleségből egy lett, az viszont elszántan felém tör…
Az állat előhívja érzéseim ősrétegét: szőröm felborzolódik, idegszálaim egyetlen csomóba csavarodnak. Menekvésre és vetődésre egyaránt kész izmaim felidegzett íjként feszítik testemet. Velem szemben nem egy, hanem maga az állat fenekedik: évezredek vadai öltöttek testet benne, a kardfogú tigrisek, hatalmas hüllők, minden rendű és rangú eleven rettenetek. De a halálfélelem átható hidege nem megfontolásokra alkalmas hely; akkor és ott nincs kétség, nincs távolság és nincs idő. Ahogy magatudatlan borít el a borzongás, úgy indítja el rövidre zárt pályákon ezeréves beidegződés a kezemet. A kézben a nyelet, a nyélen a fejszét. Nem nézve az élét vagy a fokát. Addig lendít és sújt újra meg újra, amíg az adrenalin akarja. Már nincs farkas, se vicsorgó száj és hörgő torok. Az előbb még eleven formák a csapások alatt felbomlanak, csontok reccsennek és szövetek szakadnak szét. A szennyes vértől vöröslő húscafatok közül váratlanul valami fehér bukkan elő: a csigolyák határozott körvonalai közül szabályos körök, nyílegyenes vonalak hálózata emelkedik ki és rendeződik el. A mészárlás közepén egy mandala mintázatára meredek: jól kivehetőek terének külső és belső tájai, a régiók határai, az átmenetek kapui, a szemet szédítő szimmetria. A mindenség e tömör térképe láttán megvilágosodom: felébredek.
A szemredőnyök felengedésének fokozatai
Fokozatosan felengedjük a szemredőnyöket, majd némiképp tétován, támpontokat keresve ráállunk a helyi hullámhosszra. A felhőállás kedvező, az ég merő márványerezet. Az elvétve előbukkanó Hold mohamedán jellege múlóban.
Hosszú napok húzódnak mögöttünk. Megmerítkeztünk megannyi közegben; engedtünk az esetlegesség eltérítő erejének. Keresztül-kasul bejártuk a környező földeket, eljutottunk távoli tájakra és vad vidékekre. Elsajátítottunk egynémely nyelvet, kitanultunk közhasznú tevékenységeket; voltunk földművesek, garázsmesterek, tolmácsok, aknászok és miegymások. Ezek révén sokoldalú és színesen szabdalt személyiségre tettünk szert. Szétnéztünk a szépművészetekben és tanulmányoztunk tudományokat. Részt vettünk beavatási rítusokban, számtalan szertartásban. Megismerkedtünk megannyi mítosszal, racionálisnak nevezett révülettel, mesterséges és mesterkéletlen intelligenciával, tüneményes tudattal és torz tudattalannal, szintúgy ezernyi szerrel és szervvel.
Elunván olykor a vándorlást, visszavonultunk vackunkba, hogy elrendezzük emlékeinket, vagy feltérképezzük mentális mintázatunkat. Válogattunk, tömörítettünk és vágtunk; az erőteljesebbeket kevésbé enyésző hordozókra vittük át.
Megfigyelői magányunkat együttérzéssel ellenpontozzuk. Ez a hangmetszetekben vált maradéktalanul teljessé. (Egy szeles estén, történetesen a Refi mellett elmenvén, az épületből kiszűrődő hangokra figyeltünk föl. Az ablakon keresztül egy lámpa fénykúpja alá hajló orgonista látszott, amint a klaviatúrán kígyózó kézzel vezette a sípok légzsilipeit, lábaival néha a mélyebb regiszterekbe lépett; a kötöttségek kötéltáncosa volt, aki mégis a legszabadabb szabadesésében, a lélek rezgéstartományában vitorlázott.)
Némelykor fékezett futású elragadtatásokat is megengedünk magunknak. Csak fel kell függeszteni a részleges félteke fékező erejét. Erre többnyire napszállat után kerül sor, amikor az élmények összeértek.
Terek nagy bőségben tárulnak elénk. Lehetőségünk van elmélyülni bennük, összeköttetéseket teremteni köztük, nevet adni nekik, formákat fejleszteni bennük. Bármiféle magasságot választhatunk, utunk során úgyis időről időre máshol vet ki a pillanat árja. Észlelő berendezéseink egyre több térség részleteit tárják elénk. Köztük kell eligazodnunk.
Mindennapi meneteink során megannyi helyet és életpályát metszünk át. Egyszer-másszor megállunk, szétnézünk és elcsodálkozunk, látván a növekvő napok nomádjainak vonulását, érzékelvén tekintetünk találkozásait, továbbsiklásait.
A feledés fátyla olykor finoman meglebben: ekkor visszanézünk, hátraérzünk. Oda, ahol minden lebegés volt. Térnélküli és időtlen sarjadás a bolyhos anyölben: magzatkikötő a méhek diszkrét tengerében. Mindaddig, mígnem egyszer, iszonyatos szorongattatások sorozatán keresztül, vértől iszamosan belehullottunk az időfolyamba. Azóta egyvégtében úton vagyunk. A magunk mögött hagyott pillanatok tömegétől valamelyest tartózkodóvá váltunk.
A különböző helyeken tárolt emlékek között olykor átkötések létesülnek, a pszichooptikus vetítőben holografikus hűségű kép- és hangfolyamok merülnek föl: egy tétován félreforduló lányarc; azonosíthatatlan hangon felgyöngyöző, majd elhaló nevetés; egy tűzbeborult tekintet; messziről szüremlő szenvedélyes énekbeszéd; széttárt karral felénk rohanó gyerekember közelképe rajzolódik ki, majd mosódik bele lassanként az emléktenger fövenyébe.
Télvíz idején néha még meg sem pirkad, máris besötétedik. Ilyen kilátások mellett zengetőinket magas fokozatra fogjuk. A fedélközi födém remegése közepette így fokozatosan áthangolódunk és wohltemperáltakká válunk.
Néha haránt lehulló hópelyhek halványkék hálója borul az égre. A száműzött tenger puha függönye elejét veszi az éles érzékleteknek. Csak elmosódott körvonalak és tompa neszek érnek el hozzánk. Aztán a felhőréteg egyszer csak felszakad, súlyos szürkéi keretében felbukkan a Nap.
Egy helyben maradva is hihetetlen sebességgel hatolunk előre, a felfoghatatlan felé. Nincs miért sietni. Miért is kellene bármit elérni? Mindent bírni? Nem inkább: jönni, lenni, menni?
* Korabeli katonai rövidítés: páncélozott szállító harcjármű
